Mennyit utazik egy paradicsom?

A válasz természetesen mindig attól függ, hogy melyik paradicsomról van éppen szó: ha a kertünkben termett, tíz centimétert kell megtennie a szájunkig, ha Hollandiában 1400 km-t, ha pedig mondjuk Izraelben, akkor 3000 km-t.

Amikor anno, a rendszerváltás előtt télen paradicsomra, uborkára esetleg eperre vágytunk, el kellett mennünk értük Bécsig. A fejlett nyugaton minden volt télen is, nyáron is. Ma már itthon is van minden, függetlenül az évszakoktól: görögdinnye, eper, paradicsom, banán. A kérdés csak az, hogy mennyit nyertünk ezzel?

 Az élelmiszerek által megtett kilométereket angolul food miles-nak, azaz élelmiszermérföldnek nevezik. Az Egyesült Államokban átlagban 4500–8000 km-t utaznak az élelmiszerek, amíg elérnek a fogyasztók tányérjáig. A Hamburger Abendblatt című újság számításai szerint egy bevásárló kocsiban 45 461 km-nyi utazás van az élelmiszerek háta mögött. A mérést az újságírók maguk készítették el a következő módszerrel: a bevásárló kocsiba beletettek mindent, amit egy család egy hét alatt elfogyaszt – helyben termelt zöldségeket épp úgy, mint perui banánt és kávét, amelyek több mint 10 000 km-t utaztak, vagy alaszkai halrudakat, amelyek körülbelül 8000 km-es távolságból jöttek.

Ha itthon néznénk meg ugyanezt a bevásárló kosarat nem látnánk nagy különbséget – a termékek körülbelül ugyanazok, mint a világ nyugatibb részein.

A szállítás okozta ökológiai lábnyom azonban nem csak a megtett kilométerektől, hanem a szállítás módjától is függ, attól, hogy mondjuk tevén vagy repülőgépen érkezett hozzánk az ételünk. A szállítás globális felmelegedésben játszott szerepét a szállítás okozta CO2 kibocsátással határozzák meg. Ebből a szempontból a hajó, mint szállító eszköz a legökologikusabb – ha a tevét figyelmen kívül hagyjuk –, ezt követi a vasút, majd a közúti szállítás, a sor legvégén pedig a repülőgép áll, amely százszor annyi CO2-ot bocsát ki, mint a hajók.

Vásárlóként azonban többnyire nem tudjuk, hogy hogyan szállították az élelmiszereinket, mivel a szállítás módját sehol sem kell feltüntetni. Ebben a dilemmában az segíthet, ha helyben termelt élelmiszereket választunk, amelyek mindössze néhány kilométert utaznak a piacig, vagy a boltig. Ami azt is jelenti, hogy az évszaknak megfelelő kínálatból kell gazdálkodunk.

A származási hely a zöldségek és gyümölcsök esetében fel van tüntetve, bár néha kicsit nehéz megtalálni, ha például a szupermarketben a doboz oldalára van írva. Néha az értékesítő visszaél azzal, hogy hazai termékre vágyunk, és a dobozokba csomagolt spanyol epret kiönti egy ládába, hogy azt a benyomást keltse, mintha hazai földekről érkezett volna. Ami ugyebár nem szabályos, hiszen a származási hely korrekt feltüntetése előírás.

A szakértők szerint nem csak a szállítás játszik szerepet abban, hogy egy-egy élelmiszer milyen CO2 kibocsátást eredményez. Az élelmiszertermelés maga a globális CO2 kibocsátás egyharmadáért felelős. És ebben a szállítás mindössze 11%-ot tesz ki.

A maradék 89%-ban a termelés módja játszik fontos szerepet, és a megtermelt élelmiszer fajtája. A biotermeléshez kisebb energiafelhasználás szükséges mint a konvencionális termeléshez, az üvegházi zöldségek és gyümölcsök több mint ötször annyi CO2 kibocsátást eredményeznek mint a szabadföldi zöldségek és gyümölcsök. A hústermelés sokkal nagyobb CO2 kibocsátással jár, mint a zöldség- és gyümölcstermesztés, ezért a szakértők szerint, ha hetente legalább egy nap lemondanánk a húsról, akkor már jelentősen hozzájárulnánk a CO2 kibocsátás csökkentéséhez. És ezt hetente többször is megtehetnénk.

Azaz vissza kéne térnünk a dédszülők konyhájához, ahol hetente legfeljebb egyszer fogyasztottak húst, ahol a helyi, évszaknak megfelelő termékek domináltak, ahol nem voltak feldolgozott, élelmiszergyárból származó ételek. Ezzel pedig nem csak a CO2 kibocsátásnak és ökológiai lábnyomunknak tennénk nagyon jót, hanem a saját egészségünknek is. Mert érdekes módon a kettő nem választható el egymástól.