Hans-Ulrich Grimm - A leves hazudik
Az ételek szép új világa
»A recept talán nem felelne meg mindenkinek. Kiindulási anyagként ugyanis a szennyvíztisztítás maradéka szolgál. Vegyük a lötty szilárd részeit, a nem kevés WC-papírral együtt, magas hõmérsékleten fõzzük granulátummá, õröljük meg, és adjunk hozzá valamennyi szójafehérjét. Ezzel készen is van a „Jinko Nikku”, az új keletû húspótlék. Mitsuyuki Ikeda, a távoli Okayamából származó japán tudós találmánya ízében még valamennyi kívánnivalót hagy maga után. Az elsõ tesztevõt egy öreg tyúkra emlékeztette, csipetnyi hal mellékízzel. Ez azonban korrigálható. A modern élelmiszergyártás kifejlesztett ugye néhány szert, amelyekkel az ízek manipulálhatók, és a legpenetránsabb illatok is elfedhetők.A találmány, a kisebb hiányosságok ellenére a mérnöki teljesítmény mérföldkövét jelöli. Nagy sikerre azonban mégsem számíthat. Ikeda úr ugyanis egy súlyos hibát követett el. Hozzájárult, hogy találmányát toilette-burgernek csúfolják, és megbocsáthatatlan nyíltsággal csevegett készítményérõl. „Biztosan nem lesz túlzott piaci siker – jelentette ki a bemutatón –, ilyesmit valószínûleg csak a nagy éhezések idején fog az emberiség enni.” Tulajdonképpen csak demonstrálni akarta, „hogy ami a szervezetet alul elhagyja, az újrahasznosított formában felül ismét bemehet”.
Ez nem hangzik valami nagyon étvágygerjesztõen. Így nem gyárt az ember bestsellert. Ikeda úr a marketingszabályok legalapvetõbbikét figyelmen kívül hagyta. Hiányzott az elegancia és természetesen a diszkréció. A végterméket a fogyasztó számára a legragyogóbb színekben kell feltüntetni, nem csak a – mindeddig elkerülhetetlenül – gusztustalan elõállítási eljárás miatt. Mindenesetre kerülendõ az, amit Ikeda úr a mosoly országában elkövetett. A termékbemutatón meglehetõsen undorodó arckifejezéssel mutatta be készítményét, és fényképeztette le magát, amelyet mohón publikáltak olyan technikaellenes sajtóorgánumok, mint a Green-peace-Magazin.
Mivel az élelmiszerek elõállítói hasonló esetekben lényegesen profibb módon járnak el, az újrahasznosításban már meglehetõsen elõrehaladottak – csúnya, negatív hírverés nélkül. Hiszen a maradékhasznosítást az értelem parancsolja, a gazdasági szempontok miatt is, az alapanyagok ugyanis rendkívül olcsók. Ezenkívül ökologikusak is a szemét keletkezésének elkerülése miatt. Megfelelõ diszkrécióval azután a szemétbõl elõkerült finomságok ma már bestsellerekké válnak.
A hulladékhasznosítás újabban aktív, nyilvános támogatásnak örvend. Az amerikai Department of Agriculture például új zsírpótló szert fejlesztett ki, „Z-Trim” néven, olyan mezõgazdasági hulladékokból, mint a zab, rizs, szójabab és a borsó héja. A hulladékokat megszárítják, megõrlik, majd mikroszkopikusan finom porrá dolgozzák fel. A feltaláló adatai szerint a készítmény a szájban a nyállal elkeveredve megduzzad, és zsírhoz hasonló érzést hoz létre. Csak épp nem tesz kövérré, hanem rostként szolgál. Nagyon egészséges.
Ám Európa sem alszik. A kutatók már itt is a szemétben turkálnak: „hulladék nélküli élelmiszeripar” a projekt neve … „Répamaradék, burgonyahulladék, korpa és kakaóhéj” is elfogyasztható lenne, ha megfelelõ formában kínálnák fel. A biohulladékot például meg lehetne szárítani, õrölni, kicsit átdolgozni, és gyümölcslevekhez, tejtermékekhez, péksüteményekhez adagolni. A kenyér tovább maradna friss, a joghurtnak kiegyensúlyozottabb lenne az íze, ha a hulladékot kicsit beindítanák tejsavbaktériumokkal. Mindennek az a kulcsa, hogy az olcsó alapanyagok a szervezet számára rengeteg elõnnyel rendelkeznek, amelyekre rendkívüli módon szüksége van: rostos anyagokra, vitaminokra, ásványi sókra. A Geo magazin szerint mindez bizonyos mértékig „egészség a kukából”…
…Ehetnénk persze sárgarépát, krumplit és céklát. Ez valószínûleg ugyanolyan egészséges lenne, és még olcsóbb is, mert az élelmiszer-technológusok drága munkaidejét megspórolnánk. Persze elsõsorban nem a munkaerõrõl van szó, hanem az ipar szeméthegyeirõl, és „az élelmiszer-elõállítás emissziómentes eljárásai utáni kutatásról”. Mert az élelmiszer-termelés idõközben a saját törvényeit követi, önállóvá vált, és messzemenõen megszûnt a kapcsolata kiindulási anyagaival. Ezek legfõképp anyagi okokból már csak parányi mennyiségekben jutnak a dobozokba, elõzõleg azonban szétdarabolják, majd feloldják, újból összerakják és mindenféle mûdolgokkal engedik föl õket. Mivel pedig ezek a gépesített, automatizált eljárások milliókba kerülnek, a mérnökök lázasan kutatnak egyre olcsóbb alapanyagok után. A spórolás kényszere hajtja õket a gyilkos konkurenciaharcban. A szükség pedig közismerten találékonnyá tesz. A számtalan pótélelmiszer csodálatos szabadalma sejtetni engedi, mekkora is a szükség. Egy amerikai élelmiszermérnök, Eustathios Vassiliu például a „szimulált nyerstojás kompozícióját” szabadalmaztatta. Ez valódi csoda, amely többek között sovány tejporból, zselatinból, tojássárga festékbõl és vízbõl áll, a serpenyõben azonban természetes példaképéhez hasonlóan tükörtojásformát alkot.
Az Aventis-konszernné átmutált vegyi multi Hoechst olyan eljárást nyújtott be szabadalmazásra, amellyel baktériumok kávétejszínné vagy krémsajttá alakíthatók. Az amerikai multinak, a General Foodsnak sikerült mûszalonnát vízbõl, fehérjébõl és zsírból elõállítania. Az Athlon nevû amerikai cég pedig szabadalmaztatta eljárását, mellyel a madártollat találékonyan bonbonná vagy péksüteményé alakítja át.
Az NDK is világszínvonalon állt e területen. A rostocki Halászati és Halfeldolgozó Intézet kifejlesztett egy „eljárást a szemcsés fehérjeképzõdményekre” – mûkaviár vágóhídi vérplazmából. Klaus Valdeig lipcsei élelmiszervegyész találmányával az NDK gazdasági felemelkedésének támaszává lépett elõ. Legsikeresebb bûvészmutatványát a bonbonoknál hajtotta végre, a hagyományos tölteléket ugyanis olyan masszára cserélte ki, amely szétfõzött zöldborsóból, cukorból és aromákból állt. Még évek múltán is büszke volt arra, hogy a teljesen jelentéktelen zöldborsót az ínyencségek hierarchiájának legtetejére emelte. „A zöldborsó a marcipán konkurenciájává vált” – jelentette ki Valdeig tiszta elmeállapotban egy riportban, találmánya történelmi jelentõségére célozva.«
Az Európai Unióban évente 170 000 tonna iparilag előállított aromát használnak fel, továbbá 95 000 tonnát az ízfokozó glutamátból. Szervezetünk azonban abból él amit elfogyaszt. Az élelmiszerek az ember számára olyanok mint a benzin az autó számára. Senki se merné megkockáztatni a kísérletet, hogy autójába beletöltsön valamit, aminek ugyan benzin szaga van, de valójában víz benzinaromával, Még akkor sem, ha ez természetazonos benzinaroma. Az ízek ugyanis ételeink minőségéről informálnak bennünket. Ha az, amit megeszünk, nem azt tartalmazza amire a szervezet az íz és az illat alapján vár és amire szüksége van, a szerkezet nem fog megfelelően működni.
Ételeink szép új világában a címzett valahol lemaradt. Étkezési kultúránk a tulajdonképtelenségek világába veszett. Ha ételeink csak olyanok mintha, olyan az ízük mintha és olyan az illatuk mintha, akkor szervezetünk is csak úgy fog működni mintha…