A "Summerhill" című könyv előszava
Ezt az előszót A. S. Neill 1960-ban írta, amikor a könyv megjelent Amerikában. A szöveget azért tesszük föl, mert a helyzet sajnálatos módon még mindig ugyanaz, mint annak idején 50 évvel ezelőtt volt. Gyakorlatilag semmi sem változott, néhány szót ki lehetne cserélni mint például a "Vietnámi háború"-t "Iraki vagy Líbiai háború"-ra. "A pedagógia csendes forradalma" – ezt az alcímet adtuk a könyvnek –, alig látható Magyarországon. Így a gyerekeink sem lesznek képesek nemet mondani a gyülöletre.
Előszó
Ez a könyv azoknak a szemelvényeknek a gyűjteménye, amelyeket amerikai kiadóm, Harold Hart válogatott ki négy korábbi könyvemből. Ezek közül az egyiket, az Az a szörnyű iskola címűt, még 1936-ban írtam, ezért nyilván találhatók a Summerhillben olyan gondolatok, melyeket mai fejemmel már nem írnék le, ám ennek nincs nagy jelentősége, mivel az oktatásról és az életről vallott filozófiám lényegét tekintve nem változott. A Summerhill ma gyakorlatilag ugyanolyan, mint 1921-ben volt, amikor megalapítottuk. Közös diák-tanár önkormányzat működik, a növendékek szabadon eldönthetik, hogy részt vesznek-e az órákon vagy sem, jogukban áll tanulás helyett játszani napokon, heteken, ha kell, akár éveken át, nem részesülnek semmiféle – sem vallási, sem erkölcsi, sem politikai – kioktatásban, és senki nem próbálja átalakítani a jellemüket.
Én egyvalamiben, nevezetesen a pszichológiához való hozzáállásomban változtam. Amikor az iskolám (1921–1924 között) Németországban, majd Ausztriában volt, belesodródtam az akkor még újnak számító pszichoanalitikus mozgalomba. Mint sok ifjú bohó, én is azt hittem, hogy nemsokára miénk lesz a földi Kánaán. Amint felszínre hozzuk a tudatalattit, a világ egyszeriben megszabadul a gyűlölettől, a bűnözéstől és a háborútól, tehát a pszichoanalízis majd mindent megold. Amikor visszatértem Angliába, a Summerhill nevű házba Lyme Regisben, csupán öt diákom volt. Három év múlva már huszonhét lett. Legtöbbjük problémás gyerek volt, akiket a szüleik és az iskolák végső elkeseredésükben küldtek hozzám – tolvajok, rongálók, erőszakos fiúk és lányok. Azt hittem, hogy az analízisemmel „gyógyítottam” meg őket, de rá kellett jönnöm, hogy azok is meggyógyultak, akik nem voltak hajlandók részt venni az analitikus foglalkozásaimon. Így jutottam arra a következtetésre, hogy nem az analízis, hanem a szabadság bír gyógyító erővel. Szerencsére, mert az analízis nem ad választ az emberiség bajaira.
Nem szívesen beszélek a múltról, s a jövőről is csak óvatosan találgatok. Látom a haladás jeleit. Egyes modern általános iskolák egészen kiválóak. Az egyiket, amelyet Leicesterben láttam, össze sem lehet hasonlítani a negyven évvel ezelőtti iskolákkal: vidám arcok, természetes zsivaj, önfeledten munkálkodó gyerekek. A következő lépés az lenne, hogy ezek a szabad módszerek bekerüljenek a különféle középiskolákba, ám ez a jelenlegi vizsgarendszer mellett szinte lehetetlen.
Ugyanakkor látom a helyben toporgás, sőt a visszafejlődés jeleit is. Az angol tanárok több mint 80 százaléka nádpálcapárti, és Skóciában is hasonló arányban preferálják a körmöst. Az oktatás egyre inkább az alacsonyabb és magasabb szintű érettségikre akarja felkészíteni a diákokat.
Kétségbeejtő, hogy az iskolai tanulásnak mennyire nincs hatása a diákok későbbi életére. Hány végzett diák olvas Miltont, Hardyt vagy Shaw-t? Hányan hallgatnak Beethovent vagy Bachot? Az iskola nem szólítja meg az érzelmeket, legalábbis az iskolai tantárgyak biztosan nem, így a gyerekek érzelmi életére külső tényezők lesznek hatással: a tévé, popegyüttesek, nyereményjátékok, a foci, képregények, szexmagazinok. Mivel ezeket kereskedelmi érdekek irányítják és húznak hasznot belőlük, a szerencsétlen tanár szinte tehetetlen. Melyik tanár tudna kiváltani egy fülsiketítő Beatles-éljenzést? Pedig egy hastáncot lejtő matematikatanár talán egy egész iskolát be tudna zsongatni az irracionális számok iránt. Számomra ez az oktatás legégetőbb problémája: az az ellentét, amely az élet élvezetét kereső ifjúság és az ósdi, viktoriánus tananyag tantárgyai között feszül.
Szeretnék örülni a hippik lázadásának, a virágos ifjaknak, de nem tudok. Csak a felszínes dolgokat kérdőjelezik meg – a hajhosszt, a ruhadivatot, beszédstílust – de nem feszegetik az oktatási rendszert; azt, hogy miért tanítanak vallást egy olyan országban, amelyik nem keresztény, hogy milyen föld az, ahol a római katolikus és protestáns iskolák álszent módon verik a gyerekeket, ötvözve a vén bolond Salamon tanácsát és Krisztus tanait. „Suffer the little children”…* A vallásos szülők és tanárok pedig gondoskodnak róla, hogy eleget szenvedjenek.
Lehet, hogy Amerikában más a helyzet. Úgy tudom, a Berkeley egyetemen a hippik olyan létező és fontos kérdésekben hallatják a hangjukat, mint Vietnam, a fajgyűlölet, vagy a pénzben mért státus. Szép-szép ez a forradalmi hév, mondaná erre a cinikus, de mi lesz húsz év múlva? A virágos hippi srácokból kőkemény konzervatívok lesznek.
A társadalom beteg, ezt kár lenne tagadni; aminthogy azt is, hogy a társadalom nem is akar megszabadulni a bajaitól. Minden olyan erőfeszítést csírájában elfojt, ami a jobbítására tör. Harcolt a nők szavazati joga ellen, a kivégzés eltörlése ellen, a homoszexuálisokat sújtó, kegyetlen törvények ellen. Tanárként valahol az a dolgunk, hogy harcoljunk a tömegpszichózis és a csordaszellem ellen, amely azt kívánja meg, hogy minden egyes állatnak egyforma bőre legyen és egyformán bégessen… a fekete bárányokat, a lázadókat pedig kirekeszti. Iskoláinknak megvannak a saját pásztorai… nem mind szelídek. Kis barikáinkat pedig szép egyenruhákba bújtatjuk. Nem akarom túlerőltetni a metaforát, csak annyival toldom meg, hogy a tanárok által gyakran használt hasonlat, miszerint bámul, mint borjú az új kapura, szimbolikusan is illik az unatkozó diákokra.
Az oktatási rendszernek olyan gyerekeket kellene nevelnie, akik szuverén egyéniségek és közösségi emberek is egyben. Az önkormányzati forma minden kétséget kizáróan ezt eredményezi. Egy átlagos iskolában az engedelmeskedés olyannyira erénynek számít, hogy később kevesen képesek bármit is megkérdőjelezni. Több ezer tanárjelölt várja nagy lelkesedéssel eljövendő hivatását, de már az egyetem után egy évvel a tanáriban gubbasztanak, és azt gondolják, hogy az oktatás nem szól egyébről, mint a tantárgyakról és a fegyelemről. Tény, hogy azért sem mernének újítani, mert elbocsátanák őket, de azok is kevesen vannak, akik legalább szeretnének. Ha valakit egész életében formáltak, az nehezen tud kitörni ebből. Felnő egy újabb generáció, amely a következő generációra kényszeríti a régi tabukat, erkölcsöket és pedagógiai sületlenségeket – az ismerős ördögi kör. Szomorú, de igaz, hogy a kondicionált tömegek már adottnak tekintik a gonoszságot. Napalm? Minek hergelje fel magát az ember azért, mert valahol Ázsiában hamuvá égetik a gyerekeket? Fajgyűlölet? Ó, hát az természetes, nem kell keverni a fajokat. Ebben azért igaza volt a jó öreg Adolfnak. Tudom, hogy Jézus azt mondta, szeresd felebarátaidat, de azt nem mondta, hogy a négereket is szeressük, ugye?
Nem könnyű kizárólag iskolákról és tanárokról gondolkodni. Vegyük például Selby művét, az Utolsó kijárat Brooklynba címűt, melyet Nagy-Britanniában törvényi hatállyal betiltottak. A betiltás egy újabb példája volt a hivatalos Fontoskodásnak, a tudatlan puritanizmusnak. A könyv tele van káromkodással, perverzióval, emberi mocsokkal, de ilyen formában mégiscsak egy bizonyos oldalát mutatja be a mi nagy becsben tartott kultúránknak. Kétségtelen, hogy ijesztő képet fest róla. Az amerikai Cadillac- és státuséhes, életellenes és elüzletiesedett világ másik oldalát mutatja be, azt, hogy milyenné teheti az embert a nyomor, a tanulatlanság és az üzleti kizsákmányolás. Ezek a körülmények, ha nem azonos szinten is, de a világ minden városában megtalálhatók. A mi jóléti államunk, a mi sikertörténetünk szükségszerű következményei. Egy kultúra, ami nem létezik… Úgy saccolom, hogy tévéműsoraink egy átlag nyolcéves érzelmi világát célozzák meg. Vajon mi ennek az oka? Talán az, hogy a fejünk fölött lóg az atombomba? Sebaj, együnk, igyunk, vigadjunk, hiszen holnap akár meg is halhatunk… Vagy inkább egyszerűen csak az új-materializmus rabjai lettünk, ahol autók, elektromos konyhák, esti szórakozóhelyek, szerencsejátékok és egyéb infantilis ostobaságok kell hogy kielégítsenek minket? Mi, hippik pedig élünk a világba, megvan a saját bandánk. Dolgozzon csak a sok bolond, és keresse meg a Jaguárjára valót. Majd elcsórunk egyet, hogy elvigyük a csajokat.
Csak tapogatózom. Hiába próbálom megérteni, miért ez a sok gonoszság a Földön. Nem tudom elfogadni, hogy a gonoszság az emberrel veleszületett, hogy van eredendő bűn. Ahhoz túl sok utálatos gyereket láttam már átváltozni jóvá, amint megkapják a kellő szabadságot és elfogadást a felnőttektől. Másrészt viszont, miért teremt ez az eredendően jó emberiség beteg, igazságtalan és kegyetlen világot maga körül? Tapasztalatból tudom, hogy a szabadságban és diákönkormányzati rendszerben felnőtt gyerekekből nem lesz zsidó- vagy négergyűlölő; nem fogják verni a gyereküket, nem táplálnak bennük bűntudatot a szexualitással kapcsolatban, és soha nem fogják riogatni a bosszúálló Istenről szóló mesékkel. Gyorsan hozzáteszem, hogy feltehetően nem én vagyok az egyedüli iskolaigazgató, aki ilyesmit állít. Ha a Summerhill képes olyan embereket „produkálni”, akik nem vevők a gyűlöletre, a kegyetlenségre, a háborúra és az előítéletekre, akkor miért ne lehetne, hogy a világon minden iskola képes legyen rá? Kétezer évvel ezelőtt az emberek Barabást választották, és keresztre feszítették Jézust. A mai emberek ugyanígy választanának. Hogy miért? Bárcsak tudnám.
Az óriások: a Szókratészek, Jézusok, Freudok, Darwinok, a pápák és a püspökök sohasem tudták megoldani az emberiség talányát. És mi, kisemberek sem találjuk a megoldást. A diagnózist már ismerjük. Ha kirekeszted a szeretetet, gyűlöletet kapsz helyette, de hogy miért rekesztjük ki a szeretetet, azt nem tudjuk. Freud és Reich azt mondják, a bennünk lévő félelem és a szexualitástól való irtózás miatt. Adler azt mondta volna, hogy jobban akarjuk a hatalmat, mint a szeretetet. De vajon fontos-e, hogy ismerjük a dolgok eredetét? Az ál-freudizmus azzal a feltételezéssel élt, hogy ha felszínre hozzuk az eredeti traumát, akkor egyszeriben megszabadulunk a komplexusainktól, ám ez a megközelítés nem veszi figyelembe, hogy a komplexusok a gyermekkorban elnyúló hosszú, folyamatos elfojtás révén alakulnak ki. Mikor Summerhillben még csak problémás gyerekek voltak, a kis csirkefogók anélkül is kitűnően kigyógyultak komplexusaikból, hogy felfedezték volna lopási kényszerük gyökerét. Az emberiség akkor gyógyulhatna ki a bajaiból, ha megszabadulna a kényszerítő családtól, a fegyelmező iskolától és az életellenes vallásoktól. Nagy nyomatékkal mondom, hogy „ha”. Ám az alternatívát látni kell: vagy ez a „ha”, vagy az emberiség pusztulása – akár az atombomba, akár a mérgezett föld vagy levegő, akár a megmérgezett érzelmek által.
Valamelyik tanár Néróról mesélt az osztályának, arról, hogy hogyan ölte meg az anyját, és hogyan hegedült, miközben Róma égett.
„No, gyerekek, azok után, amit megtudtatok Néróról, mit gondoltok, jó ember volt vagy rossz? Billy?”
„Tanítókisasszony kérem, engem sosem bántott.”
A mai világban Billy filozófiája uralkodik. Árvizek és földrengések Indiában vagy Kínában? Lapozzunk, hogy megtudjuk, hogyan szerepelt a Sheffield United szombaton. „Talán őrzője vagyok testvéremnek?” Szó nincs róla. Különben minek választanánk a parlamenti képviselőket? Meg az iskolaigazgatókat? Meg a plébánosokat? És minek kéne a hadsereg? Lehet, hogy mégis van eredendő bűn… a szembehunyás. Ha Summerhillnek egyáltalán van üzenete, akkor az ez. Nem hunyhatod be a szemed. Harcolj a világ bajai ellen, de ne az erkölcsi tanítás vagy a büntetés kábítószerével, hanem természetes eszközökkel – az elfogadással, kedvességgel, toleranciával… Nem szívesen mondom ki a szeretet szót, mert már szinte szitokszónak minősül, mint oly sok más szép, angolszász szó.
A. S. Neill
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges