Házimalom

Ha a "házimalom" kifejezést halljuk, egy malomra, azaz liszt-előállító-készülékre gondolunk, ami otthon, a házban, a konyhapulton áll. De ha a "malom" szót halljuk inkább egy nagy ipari létesítményre asszociálunk, esetleg ha kicsit romantikusabbak vagyunk egy szél- vagy vízimalomra, amelyek néhol még mint turisztikai látványosságok megtekinthetők, például Túristvándiban.
A házimalom ilyen értelemben inkább a szélmalmok utódja, mivel általában kővel őröl. A nagy ipari malmokkal összehasonlítva ez az egyik legnagyobb különbség. Az ipari malmokat arra fejlesztették ki, hogy a gabonaszemek keményítő részét (a tulajdonképpeni lisztet) minél alaposabban szét tudja választani a mag héjától valamint csírakezdeményétől.

A fehér liszt jobban tárolható, nem avasodik és a bogarak sem szeretik, a korpa azaz a maghéj és csírakezdemény pedig jó pénzért takarmányként eladható. A vízimalmok idején ez még nem volt téma, akkoriban csak a nemesek ették a fehér kenyeret.

A napjainkban használatos házimalmoknál a legfontosabb szempont, hogy a malom a korpát a liszthez hasonló finomságúra tudja őrölni. Így a gabona legértékesebb részét mi esszük meg és nem az állatok.

A másik fontos szempont, ha egy házimalom áll a konyhapulton, hogy friss lesz a lisztünk. A teljes őrlésű liszt ugyanis gyorsan avasodik, és még gyorsabban veszíti el élettani értékét tárolás közben. A reszelt alma példáját már említettük. 

Bár a házimalom sem újkeletű találmány – évezredek óta használ az emberiség kis köves malmokat gabonaőrlésre – , napjaink embere többnyire mégsem ismeri. Számos szavunk van rá: asztali- vagy konyhai malom, gabonaőrlő, gabonadaráló. A német "Getreidemühle" szó szerinti fordítása gabonamalom lenne.

Ehhez a bábeli zűrzavarhoz már csak annyit tudok hozzátenni, hogy: a malom ugyan darál, de a daráló sem malmozik, és az őrlő ennek örül! ;-) (Brachfeld Siegfried után szabadon)